VAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOK
Valaki azt mondta egyszer, hogy érdemes volna megírni a műpártolók, a mecénások történetét. Csakugyan, helyesebb képét kapnók a művészetek múltjának, ha alaposan ismerők mindazokat a rugókat, a melyek egy-egy kitűnő művészt ennek vagy annak az alkotásnak megteremtésére ösztökélték. S köztük bizonyára nem egyszer nagyon fontos szerep jutott a mecénásnak is. Hisz tudjuk, hogy a megrendelő műbarátok, céhek vagy hatóságok nem egyszer döntőn folytak be nemcsak abba, hogy minő tárgy feldolgozásához fogott a művész, hanem abba is, hogy a képen minő szerep jusson egyes alakoknak, melyek domborodjanak ki, minő jellemző mozdulatot vagy jelképes díszt kapjon ez vagy az. A cinquecento legnagyobb művészei is gyakran követték nagy kompozícióiknál kiváló műbarátok és mecénások, egy X. Leó, egy Bembo, egy Medici Lőrinc útmutatását.
Más szempontból is fontos a mecénás szerepe. Sokszor ő válik egy-egy kitűnő tehetség Kolumbusává: felfedezi, szárnyra segíti, egyengeti az útját. Sok nagy tehetség pusztulhatott már el kellő pártolás, segítő mecénás híjján, viszont sok, később nagyra fejlődött művész köszöni szabad kibontakozását egy baráti és finom érzékű mentor segítségének.
A mi művészetünk történetében a mecénások első kategóriájáról alig eshetik szó. A magyar mecénások tevékenysége inkább a második kategóriába tartozik. Keveset tudunk erről is, bár bizonyos, hogy sok tehetős és finom érzékű magyar úr szívesen járt kezére a művészeknek s anyagilag is támogatta őket. Régi memoirokban, levelezésekben, szájhagyomány útján ránk maradt anekdotákban találunk itt-ott egy-egy adatot elszórva a magyar mecénásokról. Iparkodunk ezeket az adatokat, amennyire kutatásunk körébe kerültek, egybegyűjteni, mert úgy véljük, hogy nem érdektelen világításba helyezik az egyes művészeket, de meg a kort, a közhangulatot is és számot adnak arról, hogy bizonyos korokban minő színvonalon állott a művészetek megértése, szeretete, ápolása.
A fenmaradt gyér adatok egyelőre csak annyit engednek meg, hogy ezeket a hagyományokat, futólagos följegyzéseket, levélrészleteket egymás mellé sorakoztassuk, még pedig lehetőleg azokat, a melyek nem közismeretiek. Kilátszik belőlük, hogy a képzőművészetek lelkes mecénása ha ritka is, de mégsem hiányzik multunkból. Nem mindig tisztelte a nagy közönség ezt a nemes hajlandóságot, becsüléssel. Legtöbbször csodabogár-számba ment az, a ki képet, szobrot gyűjtött vagy egyáltalán különösebb érdeklődést mutatott a műtárgyak iránt, íme egy példa:
Rákóczy Ferencz, a nagyságos fejedelem, sok időt töltve Itáliában, annyira buzgón tanulmányozta a művészet remekeit, hogy kiváló műértővé fejlődött. Nálunk akkor még nem igen lehetett szó galériákról. A mi kép akadt, annak a java a templomokban találtatott.
Rákóczy azonban, szokásához hívén, a szentegyházban is megbírálta a képeket, s a melyiket rossznak találta, arról kimondta a véleményét. Azért is Forgách Simon így írt róla: "Nem jó pápista ő felsége, mert a templomban a képeket kritizálja, s megcsúfolja, ha rosszul vannak pingálva".
A Rákóczy-kor leghíresebb piktorának, Mányoki Ádámnak egyik legnagyobb protektorául Podmaniczky Sándort tudjuk. Az aszódi kastélyba mindenféle utazásaiból sok képet hozott az áldozatkész nemes úr, és még a vármegyei kongregációkon is arról allegált: "necsak prókátorságot meg fringia forgatást tanuljon a magyar ifjú", de foglalkozzék szépművészetek "pingálás és sculpturával" is. Szava bizony elhangzó szó vala a pusztában, írásra, könyvek gyűjtésére már egyre jobban fanyalodának nemes uraink, de a "pemzlit" egyik sem vette a kezébe. Annál jobban megörvendett Podmaniczky, mikor a besnyői barátoktól hírt vőn a "sárosi nemes ifiú" Mányokiról, Magához vette a kastélyba és a ki csak a szomszédságban lakott úr, azokat mind biztatta, hogy festessék le magukat. Egy Sőtér nevezetű pestmegyei úr sehogy sem akart ülni. Ő nem komédia, őtet ne pingálja senki vászonra "mint valami theatrumi kortinát". Meg is maradt mind addig a határozata mellett, a míg Podmaniczky: "igen szép, két harmadfű csikóval meg nem ajándékozá". Mányoki Ádámot Vay Ádám, II. Rákóczy híres marsallja is nagyon megkedvelte később. A festés mesterségéhez nem sokat értett a vitéz úr, s azt tartotta "a legszebb írott kép is kismiska egy szép asszonyi ábrázathoz véve", de mikor a jeles művész lefestve a marsall nejét, ennek az arcképével meglepte, "csizmaszárából stantepede kirántotta a bőrzacskót és 50 aranyakat számlála tenyerébe". Hallatlan honorárium-számba ment ez akkor, és örökké kár, hogy a marsallné képe, sok bujdosások és vándorlások közben elkallódott. Mikor Mányoki Lengyelországban volt, a marsall még Danckából is küldött utána egyszer-kétszer segítséget, de rosszra fordulván a bujdosók sora, Rákóczy csillagának letűnésével olyan sanyarú sorsba jutott, hogy utoljára "az drágaköves mentéjét és az skófiumos sabrákját is zálogba adá az örménynek".
A majthényi pacifikáció után petyhüdtség, majd unott közöny lepte el a magyar nemességet. Ha itt-ott felvillant is valami a régi hévből: lángból, inkább a hazai nyelv és irodalom iránti lelkesedés, mint a festészet kedvelése, ápolása mutatkozott. Akadnak elvétve mecénások, ilyen például egy-két Eszterházy herceg, de azoknak a műszeretete inkább külföldi mesterek már meglévő képeinek a gyűjtésére, és nem magyar festők vagy szobrászok kiművelésére terjedt.
Csodálatos, hogy még a leggazdagabb főnemesek sem igen törekedtek akkor képekre, így a dúsgazdag Grassalkovich Antal még illatos vizekkel táplált szökőkutakat is csináltatott kertjében, lehozatta Gödöllőre a bécsi udvari theatrum énekeseit, de egyetlenegy kép sem függött a termekben. Ezen Mária Terézia, mikor látogatóba járt az őt fejedelmi fénynyel fogadó nagy úrnál, meg is ütközött.
-- De kedves grófom, nem veszi észre mennyire hiányoznak önnél a képek? -- monda a királynő.
Az udvarias gróf azonban úgy vágta ki magát, hogy nem lévén meg uralkodójának a képe, más képet előbb házába hozni méltatlannak tartotta. A bók annyira megtetszett Mária Teréziának, hogy hazatérve Bécsbe úgy a saját, mint lotharingi Ferenc arcképét is megküldte Grassalkovichnak.
Jean Etienne Listard-al festtette meg a királynő ezeket a képeket, egy geniális de szörnyen hóbortos művészszel. Egyik hóbortja abból állott, hogy török ruhában járt az utcákon, s Bécs összes utcagyerekét maga után csődítette. Ezzel a bogaras művészszel külömben egy akkoriban élt magyar úr már majdnem alkura is lépett, de nem lett belőle semmi. 1741-ben valami protestáns vallási sérelmek miatt Pozsonyba utazott egy evangélikus és református urakból álló deputáció. Több napig ott rostokolva, közülök Teleki László átrándult Bécsbe is. Többek közt eszébe jutott, milyen jó lenne magát lefestetnie, emlékül maradna ez késő utódainak is. Ösmerős magyar urak a kancelláriából Listard-t ajánlották neki.
Egyszer-kétszer ült Teleki és "a pingálás kezdete megtetszett neki", ajánlotta is Listard-nak menne le vele Magyarországba, a hol több évekre terjedő munkát biztosithatna számára. Nemcsak régi családi képeket másoltatni, újakat festetni óhajtott volna a művészszel, de "talián mustra" után egy familiáris galériát rendeztetni vele. A szerződést megkötötték, 1000 rénes forintot és lakást ajánlott fel Teleki László, azonban kikötötte, hogy abban a bolondos török ruhában ne járjon, mert otthon megkergetik a jobbágyai. Ez annyira dühbe hozta a hóbortos piktort, hogy "szét hasogatta a kontraktust" még az ajánlkozó mecénás megkezdett képét is bemázolta s faképnél hagyta jó Teleki Lászlót, így maradt abban a tervezett Galéria Telekiana, a mint ezt Teleki József gróf a 30-as évek legelején szájhagyomány után Bónis Sámuel szabolcsmegyei viceispánnak elmondotta.
A francia forradalom idejében temérdek emigráns tartózkodott Köpcsényben, egyik Eszterházy-kastélyban. Tiszteletükre a magyar urak mindenféle ünnepeket rendeztek. Casanova Ferenc akkori hires állatfestőt is meghívta akkor Eszterházy, a ki több lovasjáték jelenetét lerajzolta. A gróf nagy falképeket akart ezekről a rajzokról kastélya előcsarnokába festetni, de a művésznek mindig más, többnyire csatakép megrendelései voltak, míg aztán - 1802-ben - bekövetkezett halála véget vetett a gróf tervének.
A XVIII. század végén, mint mecénás, gyűjtő, maga is literátor, nagy hírben állott Ráday Gedeon. Kazinczy, a minden szépért hevülő, a ki előszeretettel látogatta bécsi útjai alkalmával a képtárakat, fejébe vette, hogy Rádayt nemcsak könyvek, de képek gyűjtésére is rá fogja beszélni. 1788 augusztus 7-én érkezett Kazinczy "egy ügyes festővel" Pécelre. A kastély déli kapuján hajtatott be és Rádayt földszint, dolgozó szobájában találta, a honnan a négy veres márványoszlop által tartott bibliothecába nyilt az ajtó.
A tiszteletes öreg nagy örömmel fogadta Kazinczyt, de a festészet iránt sehogy sem bírt lelkesedni. Volt benne valami a régi kálvinisták puritánságából, a mely még a szobák falán sem tűrte a képeket. Elég neki a Herkules - úgymond. A kastélyban tudnillik egy egész lakosztályt Herkulesnek neveztek azokról a freskókról, a melyek az egyik teremben Herkules munkáit ábrázolták. Kazinczy minden módon hatni akart Rádayra. Beszélt neki a bécsi szép galériákról, híres festők műveiről, de hiábavaló fáradság volt mindez. A festőt látva, bizalmatlanul kérdezte, mit akarna véle. Ahogy aztán Kazinczy bevallotta, hogy le szeretné festetni, az öreg úr dühbe jött, sűrűn hallatva puf-puf-jait. Végre annyira könyörgött Kazinczy, hogy ült a festőnek, de semmi díszes ruhát nem vön magára, "fején pamutból szőtt fehér hálósüvegét" megtartva, így is metszette a képet Kazinczy s így jelent meg a Görög "Hadi és más nevezetes Történetek" című ujság árkusában.
Számtalan helyen járt így Kazinczy, de azért élete végéig nem szűnt meg rajongni és agitálni a szépművészetek szeretete mellett. "Vagyonát elliterátorkodta, picturákra, gravure-ökre költötte hazája ízlését óhajtva emelni" írja özvegye, gróf Török Zsófia, egy az egri érsek, Pyrker által kieszközlendő káptalani kölcsönügyben.
Kazinczy valóban szenvedélyesen gyűjtött, sőt maga is rajzolt és festett. Több könyvnek rajzolt címlapot, ha "írója fukarkoda vagy nem tuda piktort fizetni", így Aranka Györgynek 1790-ben Kassán megjelent "Júlia levelei" című német fordítása elé is ő rajzolta a címképet. Ezt ő maga így említi egy Arankához Kassán 20 X-bris 1789-ben kelt levelében: "A Júlia levelei úgy jönnek ki, a mint parantsoltad. Magam rajzolok hozzá eggy képet a homlok levélre. Ámor jajgatva mégyen a lábait béklyó szorítja, íveit pedig mérgesen elhintve lehet látni. Közzülök eggy Kígyó fonakodik ki".
A szépművészetek forró szeretete még börtönében is vigasztalja Kazinczyt, a melybe a Martinovics-féle összeesküvés miatt vetették: "- - az a kis szerencsém, hogy festeni tudok, 's verseket írok. Szobám falán (a régi budai franciskánusok klastroma) egy művészi festésű Pallas-fej, egy Medusa és egyéb festések gyönyörködtetnek --".
Fogsága után még nagyobb agitációt kezd, hogy a nemességben a szépművészetek iránti szeretetet fölébressze. Folyton utazik, levelez s Ér-Semlyénből márczius 31. 1805-iki kelettel így ír Cserey Farkasnak: "-- A' melly országban még nem virágzik a' Festés és Faragás, ott első kötelesség az, hogy rézmetszetek és olajfestéses kópiák, s Gipsz-abgussok által ébresszük föl az alvó geniet." Marmontel-hez és még négy más kötetéhez drága pénzen festett "pompás vignette"-ket s egy angol festőnek egy tenyérnyi képecskéért mely "a muzsika és szerelem a vadat is megszelídítik" allegóriája, 180 rénes forintot fizet. Drága festőt hozat 1810-ben Széphalomra, a kivel nejét Berzsenyi Dániel számára lefestteti. Erről így ír Berzsenyihez: "-- semmi nem drága, ha ez festés, faragás és írásra kelletik. De kétlem ha szemed a' képben fölleli-e azt a' szép lányt, a' ki tíz esztendő előtt Kassának Gyönyörűsége volt. ..."
Donát János jeles arcképfestőt protegálta 1814-15 táján Kazinczy. Minden barátjának írt arról a remekül sikerült vandycki fejről, a mit Donát Patakiról, Wesselényi mentoráról festett. A fiatal Wesselényi Miklós 1814 november havában meg is látogatta Kazinczyt, a ki nagy lelkesedéssel mutogatta rézkarc-, pasztell- és egyébb képgyűjteményeit.
Élete vége felé, 1826-ban is, mikor régi kebelbarátja, gróf Dessewffy József, az alakuló magyar tudós társaság titkárságával kecsegtette, egyre lelkesedett még a szépművészetekért, s így ír Dessewffynek:
" - - - minden esztendőben meglátnám Bécset, még pedig kétszer, hogy ismereteim a festésben és faragásban gyarapodjanak. ..." A tudós társaság mellett egy szépművészeti akadémia eszméje foglalkoztatta már akkor Kazinczyt, melynek alapszabályait nagyobb vonásokban kezdte megírni. Igen csekély töredék maradt ez, mert Dessewffy gróf terve nem sikerült, s mint nálunk ez többnyire lenni szokott, a nagyjelességű Kazinczy helyett a sokkal kisebb érdemű Döbrentei Gábort választották meg a tudós társaság első titkárául.
Az egyháznagyok sorában akadtak régebben leginkább a festők és szobrászok mecénásai, így Batthyány József, a bőkezűségéről híres hercegprímás buzgón támogatta a festőket, valamint sok munkát adott Hefelának, a kit Martinelli mellett a Mária Terézia-korabeli idők legtehetségesebb építőmesterének tartottak. Hefela Menyhért tervezte az új prímási palotát is, melyet 1781-ben avattak föl. Egy év alatt készült el ez az óriási épület, a mely XVI. Lajos korabeli stílusban épült. - A nagykiterjedésű mű minden pompa nélkül való, csak a főhomlokzatot ékesítik szobrok. Hefela a legjobb festőket és szobrászokat csődítette Pozsonyba a belső díszítések elkészítésére. Az oltárképek közül egyet-egyet Maidinger és Zallinger festett, a harmadiknak kivitelét Batthyány Kohl Jakabra bízta. Ugyanez időtájt több bárányt, papagályt és pásztori játékot festett Kohl egy Ormosdyné nevű pozsonyi úrnő számára, a kit akkor a város legszebb asszonyának tartottak, s a ki akkoriban, a régi jezsuita kollégiumból átalakított palotájában igen fényes életet folytatott.
Esterházy Károly gróf, Eger hatalmas püspöke - akkor még nem volt érsekség az egri - szívesen támogatta a festőket. 1789-ben már készen állt az általa emeltetett líceum, a melynek falait freskókkal kívánta diszesíteni. Mindenáron magyar festőkre akarta ezeket a munkákat bízni, de alig akadt vállalkozó. Az utolsó török háború dúlt a 80-as években, s a szablyától nehéz kéz ecsethez még nem igen nyúlt. A könyvtár mennyezetét mégis egy Kraker nevű egri festőre bízta. A tárgyat, a tridenti zsinat-ot, maga a püspök adta s naponta eljárt a munkát nézni. Kraker ügyesen oldotta meg feladatát, mert mikor a püspök az iskolai templom festésére Bécsből Maulpertsch-ot hívta meg, ez megnézve Kraker munkáját, kezét összecsapta s megvallotta, hogy ő ennyit nem tud. Kraker a jászol templomnak is festett egy képet és pártolták az ottani fehér papok is. Világi képek nem igen maradtak utána, egy sikerült Rubens-másolatát még 1789-ben többen látták egy Egerben lakott leányánál.
Patachich Ádám nagyváradi püspök idejében sokat festegetett az aulában s több ottani nemes háznál Schöpf, mig 1772 táján Teleki Sámuel gróf, erdélyi kancellárius sok képet, nevezetesen családi képeket festtetett Hickel József udvari festővel. Nagyobb összeg pénzekkel segítette Teleki Hickelt, biztatta is, jönne az év egyik részében Magyarországra, de a bécsi élethez szokott festő erre nem mutatott hajlandóságot.
Haller István gróf a XY1II. század utolján egy Gáli István nevű ifjút külföldön taníttatott festeni. Évekig tartotta "nagy módban" Olaszországban, s mikor hazajött, "mindenfelé úri barátainak" ajánlotta, így került Zsibóra, idősb báró Wesselényi Miklóshoz is, s ott a híres vadászjelenetek közül többet megörökített. De csekély tehetségű festő volt és munkái többnyire értéktelen mázolások.
Jobb képeket csinált, kivált krétarajzokat, valami Létai nevű művész, de ennek "nagy nyomoruságában" tehetsége ki nem fejlődhetett. Döbrentei Gábor, a ki akkoriban - 1816 - Erdélyben nevelösködött gróf Gyulay Ferencné fia, Lajos mellett, sokat járt és irkált Létai érdekében, így, 1816 február 18-iki kelettel így ír Cserey Farkashoz:
" -- ölellek szívből, hogy Létai mellett olly érzésekre fakadtál! Te nemeslelkü, emberszerető, mint elérzékenyítél leveleddel, Létai sorsát, becsületességét nézve, kész lettem volna mindazok elkövetésére a' miket érte tettein, hacsak azt írtad volna is egyedül e' rendet: segítsd, így valahányszor Létai dolgába lépést tettem, a' Te emberi érzéseidben. B. Wesselényi Miklósné kocsit adott neki, hogy az úri Rendekhez mehessen, én pedig a' legényünk szobájában szállást, míg itt volt Kolozsvárott. Mindent elkövettem, de itt papiros festését a' nagy drágaság s az ő szükölködése miatt meg-nem kezdhette. Azon Uraságok, a' kiket magam megkértem, így segítették: B. Wesselényi Miklósné 30 f., B. Jósika Miklós 10 f., Gr. Bethlen Gergely 10 f., Mauksch 20 f., B. Bánffy Lászlóné 5 f., Gr. Bethlen Ádám .5 f., Kanyóné más két asszonnyal 4 f. Írtam neki egy könyörgő levelet, azzal elküldöttem a' Város Birájához, az nevét aláírta 's azzal biztatta, hogy a' város maga fogja segíteni, Abba mult. Elindítottam könyörgő levelével. Gr. Rhédey Ádám nem bocsátotta maga eleibe. Fekete Ferencz jobb időkre halasztotta a' segítségadást, Cont. Straussenburghoz nem bocsátotta be a legény, Létai megszomorodott 's szégyellt máshova menni, 's nem vehettem rá, hogy menjen."
Kolozsvárott az urak ez időtájt már itt-ott szobrokat is faragtattak. Schmelzer elég jól forgatta a vésőt, azonban az akkori izlés szerint örökösen édeskés mitologai csoportokat faragva, utóbb nagyon sablonos lett a munkája. Tieltsch, kolozsvári híres "galanterie-áros" foglalkoztatta leginkább, s azok az apró nippek, melyeket Tieltsch rendelt nála, képezték fő jövedelmi forrását.
Báró Bruckenthal Sámuel, a Mária Terézia idejebéli gubernátor is szenvedélyesen gyűjtött mindent, képet, szobrot, régiségeket. Ez a Bruckenthal-galéria még a múlt század húszas éveiben is egyik nevezetessége volt Erdélynek, s gondviselését egy Bruckenthal unoka, Seivert János vállalta. Ugyancsak a múlt század első tizedeiben nagy barátja volt a festőművészetnek Bethlen Rozália grófnő, a ki évről-évre tartott és gazdagon fizetett házában egy Avenarius nevű festőt. Gyermekeit is taníttatá festeni, és ezért külön díj járt Avenariusnak.
Az Eszterházyak s még egy pár ismert gyűjtő és mecénáson kívül, Magyarországon, kivált a nemesi rend, keveset törődött a szépművészetekkel. Könyvnek is elegendőnek tartották sok helyen a lőcsei kalendáriumot, minek dobtak volna ki pénzt befestett vászonra. Mikor a dúsgazdag fiatal Czobor gróf megvette egy híres olasz mester művét, azonnal szétvágatta s egy kabátot béleltetett meg vele. Fogadott ugyanis egyik pajtásával, kinek lesz legdrágább ruhája a bécsi udvari bálon. Persze, hogy Czobor József lett a nyertes.
Sok képet, szobrot csináltatott ózdi Sturmann Márton, ez a jeles és kiváló műveltséggel, úgymint közgazdasági reformjaival kortársait megelőzött gömörmegyei nemes úr. Sturmann Márton 1757-ben, szeptember 15-én született Vizesrét nevű gömörmegyei ősi jószágában, mint ezt a Thaisz András által megírott és Füskuti Landerer Lajosnál 1820-ben megjelent "Kivonat Tsászári Királyi Tanátsos méltóságos Ózdi Sturmann Márton úr közhasznú életének vonásai" című munkájában olvasható. Minden törekvése az volt Sturmannak is, hogy a nemességünk köreiben annyira elhanyagolt szépművészetek iránti érzéket fölébressze. Vizesréten lévő parkjában nagy üvegházakat építtetett s ott cserje és zöldelő bokrok közé értékes szobrocskákat állíttatott. Hesz János Mihálylyal lefesttette úgy a saját, mint neje, Sembery Anna Mária arcképét - 1795 - a mely képek még 1830-ban is megvoltak a Pesten lakott Szirmay Boldizsárnénál, Sturmann ifjabb leányánál. Ekkor azonban úgy Szirmayné, mint tíz éves Marci fia is - egy napon - meghaltak a dühöngő koleravészben, Szirmay pedig életben maradott kis leányával elmenekült. Mire a vész csillapult és visszajöttek, a magára hagyott lakásból temérdek értékes holmi, úgy ezek a képek is eltűntek. Időközben azonban a háziúr, valamint a házmester egész családjával kipusztult az epemirigyben, s még fölvilágosítást sem kaphatott a visszatérő Szirmay, annál kevésbé, mert a kolerás lakásból Stáhly protomedikus rendeletére minden holmit elégettek. Szirmayné gyönyörű szép asszony volt, úgy, hogy mint Madonnát Kuppelwieser is lefestette, a ki a kalocsai székesegyház oltárképét festve, Pesten jártában vendége volt Sturmann Mártonnak. Az ötvösművészetet nagyon szerette Sturmann Márton, s különösen sokat dolgoztatott Szakmáry Jakab híres lőcsei ezüstművessel. Az első nemesi fölkelés alkalmával, mikor 800 darab körmöci aranyakat adott "a' háborúnak jobb előmozdítására" s ezt Ferenc császárnak "saját Felséges kezeibe" tette le, Szakmáryval ezüstből csináltatott egy "vashámort képező alkotmányt", melyért kétszáz aranyat fizetett a mesternek. Minderről tanúságot tesznek a szomolnoki királyi inspektoratus "Bizonyságlevei".
A svéd eredetű Sturmann-család katonai érdemekért kapta a magyar nemességet, s Fülek vára ostrománál esett el egyik őse, Sturmann Kristóf várkapitány. Mártonnak négy fia volt: József, Miklós, Pál és Márton, de ezek mind zsenge korukban haltak el. Két asszony leányát pedig a koleravészben vesztette el, a miért később valóságos mizantróppá lett.
Hogy keserűségét felejtse, egyre festetett, faragtatott s valóságos építkezési mániába esett. Első sorban művészi síremléket akart készíttetni leányainak. Chalt ki is vitte magával a pestmegyei Tógyörkre - fiai halála után ide költözött gömöri jószágairól - és mindennap új tervet csináltatott vele:
- Az én Lottimnak, az én Mariannomnak semmi sem elég szép - dörmögte a kétségbeesett tervezőnek, "a ki nap-nap mellett új plánumot csinála". Végre maga is meghalt az öreg Sturmann, és a síremlék nem készült el. Chalnak utolsó terve ma is megvan az egyik Sturmann unokánál.
A tógyörki parkot stílszerű vasrácscsal vétette körül s negyven szobás, remek kastélyt építtetett, melynek szobáit művészi freskókkal diszíttette. Miután azonban betegeskedni kezdett, s orvosa az épületet nedvesnek mondotta, rögtön kiköltözött és egy másik kastélyt építtetett a dombon. Itt már csak huszonhat szoba volt, de a két szárnyat boltíves nagy csarnokkal kötötte össze. Képtárt is akart berendezni s első sorban "Schönheits-Galerie" névvel az ő és neje családjában élt szép nőket akarta megörökittetni. Közbejött halála a terv kivitelében meggátolta, azonban vagy hat darab elkészült az arcképek közül, s most is a tógyörki kastélyban vannak, a mely leányágon a nyolcvanas években Tahy István cs. és kir. kamarásra ment át. A szépművészeti akadémia terve éppen úgy foglalkoztatta, mint az a kérdés, hogy szegényebb sorsú nők könnyebb és finomabb, de azért jövedelmező munkát kapjanak. Ebből a célból Budán, az Aszalay kaszárnyához közel fekvő háza mellett szalmakalap-fonógyárat létesített. A szépművészeti akadémia tervét legtöbbet Szontagh Gusztávval, a későbbi jeles filozófiai íróval beszélte meg, a kit igen szívesen látott magánál. Számára egy szobát is rendeztetett be, a melyet a tógyörki kastélyban máig Szontagh-szobának neveznek. Az akadémiát "akciákra" vélte megalapíthatni, mint a hogy megalapította élete főművét, a rima-murányi vasgyár társaságot.
- Akciát minden nemes úrnak kell venni. A piktura meg a skulptura nemesíti meg tulajdonképpen az embert.
Ő maga kétszáz részvényt akart jegyezni, és négy elhunyt fia és egy unokája, Szirmay Márton nevére olyan alapítványokat létesíteni, a melyeknek a jövedelméből festeni vagy faragni tanulni óhajtó tehetséges magyar fiúk külföldre mehessenek. Különösen a kis Szirmay emléke ösztönözte erre, a ki szenvedélyes rajzoló volt, s a mi papirost csak talált, azt menten telerajzolta. Nővére, az életben maradt Szirmay Marianne is igen ügyesen rajzolt s festett virágképeket.
Terve azonban abban maradt. "A tudós társaság is vajúdik" mondották Sturmannak gróf Dessewffy és Teleki József, mikor e kettőt meg akarta nyerni eszméjének. "Nemhogy még a piktoroknak is külön társaságot csináljunk." Az az idő volt ez, a mikor Kölcsey szerint: "csak a kártya és legfeljebb Bihari muzsikája iránt lelkesedett a nemes úr". Sturmann Márton l844-ben, késő aggkorban végezte életét, s ez alkalommal József nádor, a ki őt vizesréti kastélyában meglátogatta, mikor pedig Budán volt, tudtára adatta, hogy hivat-lanul is mindig szívesen látja, legidősebb fiú unokájának szóval fejezte ki a jeles hazafi és igaz ember elvesztése felett érzett részvétét.
Gróf Andrássy Leopold, (született 1767-ben, meghalt 1824-ben,) miután 1792-ben mint ezredes szolgált a gömörmegyei fölkelő nemes seregnél, letéve a fegyvert, betléri kastélyában a tudománynak és szépművészeteknek élt. Különösen éremgyűjteménye tett úgyszólván európai hírnévre szert. Ezt a gyűjteményt oly féltékenyen őrizte, hogy annak a fülkének a kulcsát, melyben a gyűjtemény állt, mindig magával hordozta és éjszaka is vánkosa alá rejtette.
Még egy más gyűjtési szenvedélye is volt Andrássy Leopoldnak. Szenvedélyesen kerestette össze a közel és távol vidék minden törpéjét. Nagy pénzt adott annak, a ki egy ilyen törpe lányt vagy fiút hozott Betlérre, s törpéi számára aztán a betléri parkban egy igen csinos, miniatűr emeletes házat építtetett.
A szépművészetek közül a festészetet szerette leginkább. Ő maga is kitűnő rajzoló volt, különösen karikatúrákat rajzolt pompásan. Az Andrássy-család betléri könyvtárában ma is kegyelettel őrzik egy rajzolt naplóját. Ebben a naplóban ugyanis egy Olaszországban tett utazásáról nemcsak a látottakat, de minden eseményt, epizódot rajzban örökített meg. Markó Károly több ízben megfordult Andrássy Leopoldnál, még akkor nem volt hírneves festő.
Leopold testvérének, Andrássy József grófnak egyik unokája, Andrássy Manó szintén passzionátus gyűjtő volt. Képtára, műkincsei, éremgyűjteménye bámulatra ragadta a külföld akárhány szakértőjét. Egyik legbecsesebb osztálya ennek a műgyüjteménynek a magyar gyűrűk osztálya. Az I. Napóleon-féle érmeket mind magában foglalja a nagybecsű éremgyűjtemény. Régiséggyűjteményében megvan Mátyás király nyerge, temérdek Rákóczy-kard, s a XVI. századból való vert ezüst edények. A leggazdagabb gyűjtemény ebben a nemben. Figyelmet érdemlő az Indiákról hozott etnográfiai gyűjteménye is. Mindezeknek külön múzeumot emeltetett betléri parkjában a gróf, a hol most, halála után is kegyeletes gonddal őrzik az utódok.
Lászlófalvi és mikeföldi Eördegh Alajos, a múlt század első tizedeiben Szabolcsmegye egyik leggazdagabb dinasztája szent-györgyábrányi kastélyában fejedelmi életet élt. A homokon - óriási összegek árán - remek parkot, fenyves ligeteket létesíttetett s pompás termeiben a tudományoknak és művészeteknek állandó otthont nyújtott. Eördegh Alajos már akkor Európa minden nyelvén olvasott, minden új könyvet megszerzett. Képeket is vásárolt, de kiváltképen a szobrászatot szerette volna emelni. Első sorban remek mauzóleumot akart emeltetni atyja, Eördegh Dániel és anyja hamvainak. Erre vonatkozólag így ír 1843-ban kelt följegyzéseiben: "Atyám Eördegh Dániel és anyám hamvait Kapolcs-Apáthiból Szt.-Gy.-Ábrányba óhajtom hozatni. Mivel ottan már az Eördegh név tellyesen elenyészvén, ez Szt.-György-Abrányba átplántáltatott, a jó Isten jövendő titkában lévén családomnak itteni meddigi fenmaradása."
Eördegh művészi kivitelűre tervezte ezt a mauzóleumot, valamint "több szoborművet is akara" parkja részére csináltatni, a miért, a budai Császár-fürdőbe utazva, "ezzel az alkalmatossággal" érintkezésbe lépett Ferenczy Istvánnal, az akkori leghíresebb magyar szobrászszal. Azonban a kivitelből nem lett semmi. Eördegh-nek sok keserűségei levének fiaival, a kik sem a mauzóleum, sem a kórházra - melyet Eördegh Alajos szintén szándékozott építtetni, nem javallották annyi rengeteg pénznek ilyen célokra való kiadását. Jegyzeteiből látjuk - 1844 - hogy végkép lemondott szándékáról.
A szobrászat különös kedvelője volt Vay Ábrahám. Kazinczy Ferencz, 1824-ben Debrecenben járva, Sárvári professzor megmutatta neki Csokonai mellszobrát, a melyet Ferenczy még Rómában, Thorwaldsen-nél faragott. A szobor elragadta Kazinczyt s már onnan - Debrecenből - többeknek megírva lelkesedését, ajánlotta "a dúsak figyelmébe".
Vay Ábrahám akkor egyik leggazdagabb ura volt az országnak. A ki Széchenyi után másodiknak szólt a "tudós társaság" mellett, Kazinczy levelét is megszívlelte.
Ferenczy akkortájban kereste a magyar márványt, s meg is találta, Ruszkicán, Krassó-Szörény megyében. Akkor adott neki Vay Ábrahám nagyobb összeg pénzt, a melylyel műtermét - Budán - kezdte építtetni. Mig csak el nem készült a műterem, egyre segélyezte a bőkezű mecénás Ferenczyt, a ki aztán hálából, az első darab vésője alá került magyar márványból Kazinczy Ferencz miniatűr mellszobrát faragva ki, azzal Vay Ábrahámnét, Kazinczy Zsófiát lepte meg névünnepe alkalmából.
Egy ízben intim barátja, Reviczky Ádám, a kancellár, járt Vaynál, a ki akkor is éppen valami apró szobrocskákat pakkolgatott, a melyeket Ferenczy küldött. A kancellár nézegette a szobrocskákat, s tréfásan jegyezte meg:
- Nem sajnálod azt a temérdek pénzt, Ábris, a miért cserébe végre is csak ilyen inci-finci apró emlékajándékocskákat küld a faragód?
Vay felhúzta a vállát:
- Hát tudod pajtás minden passzió.... Egyik ember a faragatlan Landsknecht-re veri el a pénzét, a másik meg a faragottra.
A nemes úr ezzel a szójátékkal a diétákon akkor nagyon divatozott ilyen nevű hazárdjátékra, meg a kezében levő kis szobrocskára célzott, a mely ó-német landsknechtet ábrázolt.
Családi képtárt is szeretett volna összeállítani Vay Ábrahám, első sorban a legtávolabbi ősétől kezdve lefestetni minden Vayt, de részben, mert nem maradt csak nagyon kevésről kép, részben, mert a politika majdnem minden idejét igénybe vette, le kellett mondania a képcsarnok létesítéséről.
Részben fia, Vay Dániel, valósította meg atyja tervét. Talán kétszáz őst festetett le, illetve másoltatott régi képekről Klimkovich Bélával. Ezek közt van egy pár Kupeczky-másolat is. Ebben a sorozatban látható az első ős, a ki Szent Istvánnal egy napon vette föl a keresztséget s régi pogány Vója neve helyett a Tamás nevet kapta; valamint itt van az a Vay László, a ki Bécsben több magyar úrral Caraffa ravatalához ment, megtudni: valóban meghalt-e a vérszopó hiéna. Utánuk következnek a Rákóczyval küzdött Vayak, ezek közt egy Mányoki-kópia.
Ürményi József is nagy kedvelője volt minden szép művészetnek. Ferenczyvel ő faragtatta a vaáli templom "Üdvözült lelké"-t.
A múlt század elején hosszan tartott napóleoni hadjáratok, később a budai tűzvész, aztán a nagy árvíz teljesen kimerítették az országot. De kimerítették az egyes gazdag főurak pénztárát is. Művészeti célokra nem igen maradt se idő, se pénz.
De hogy dédapáinknak lelkében is élt a törekvés, azt legjobban mutatja, egy, talán máig a fővárosi levéltárban heverő, poros iratcsomó. A korompai gróf Brunswick gazdasági tanácsosa irta és fogalmazta ezt. A szöveg többnyire német, de van benne francia, sőt angol is. A kézirat címe vegyesen német és angol: Ungarns Volksgarten der Königl. Frey-stadt Pesth, dedicated to the Embellisher of Hungaria, His Imp. and Roy. Highness Joseph archiduce of Austria, Palatin to the kingdom of Hungary.
A régi Batthyány kardinális kertjének - ma városliget - szabályozási terve ez, a melyet a nádor részben el is fogadott.
Érdekes a memorandumnak az a pontja, a mely, a "bemenetnél impozáns amphitheatrumot", ó-görög templom formára pantheont tervezett. A pantheonhan a tervező hazai festők és szobrászok műveit kívánta elhelyezni, a mely gondolat különösen megragadta József nádor figyelmét; a ki valóságos passzióval szépítette a fővárost. Mindenben a pénz punktuma gátolta a nádort. S ez mindig másra kellett az országnak.
Ha egy-két családi képet festtettek is a magyar urak, képgyűjtésről, képcsarnokokról hallani sem akartak. Elégnek tartották fölösen a múzeumot, a melynek Széchenyi Ferenc magángyűjteménye vetette meg az alapját. "Megtalálódik ott minden", -- így vélekedtek a jó táblabírák. De tisztelet adassék azért nevüknek, mert ők, abban a teljesen német városban, legalább is a nyelvet akarták megmenteni és könyvek iratására meg magyar theatrumra törekedtek. Mintha érezték volna, hogy eljövend magától is az a kor, a melynek lesznek majd magyar művészei, festői, szobrászai, építészei, a kikért majd érdemes lesz külön "gyűjteményes palotákat" állítani
Művészet. 1902
Grafikai tanulmányok
ELEK ARTÚR: MAGYAR RÉZKARCOKMárkus László: A rézkarcMaller Simon: XV. századi fametszetek a Szépművészeti MúzeumbanFERENCZY VALÉR: EGY GRAFIKUSI TANULMÁNYÚT JEGYZETEIVAYK (Vay Sarolta?): RÉGI MAGYAR MECÉNÁSOKFarkas Zoltán: Fáy Dezső, a grafikusFarkas Zoltán: Buday György fametszeteiElek Artúr: Kozma Lajos szignetkönyveBÁLINT ALADÁR: FÁY DEZSŐ GRAFIKAI MŰVEIFARKAS ZOLTÁN: FÁY DEZSŐ DANTE-ILLUSZTRÁCIÓIMargitay Ernő: Kozma Lajos rajzaiLENGYEL GÉZA: KOZMA LAJOS RAJZAIAlkalmazott grafika (könyv- és plakátművészet)(Tichy Gyula): Egy tusos üveg meséi. [Rajzok.] Bev. Bálint AladárElek Artúr: Conrad Gyula új részkarcalbumaMeller Simon: A NÉMET ÉS NÉMETALFÖLDI RÉZMETSZÉS A XV. SZÁZADBANLándor Tivadar: ZICHY MIHÁLY ÉS AZ ILLUSZTRÁCIÓRózsaffy Dezső: PETTENKOFEN SZOLNOKONMeller Simon: MODERN ANGOL RÉZKARCOLÓKFába vésett balladák. Buday György, 1907-1990Karinthy Frigyes: Gara Arnold: Magyar parnasszusKENCZLER HUGÓ: UTOLSÓ ÁBRÁNDOK. — MELÓDIÁKMargitay Ernő: A grafikáról. HELBING FERENC RAJZAIHOZ
